Harcolunk

Johannával. Mert az előző bejegyzés konklúziójával mit sem törődve továbbra sem szeretném elrontani a kislányomat. Előre bocsátom, egyelőre nyerésre állok, de a kishölgy nem tűnik úgy, mintha valaha fel akarná adni a háborút.

Múlt kedd óta tudni illik feladta azt a kiváló szokását, hogy rajtaütésszerűen elalszik a járókájában. Volt pár hasfájós napja, valamint fel-felugrott egy-egy nagyi, és ez így már elég volt ahhoz, hogy csak kézben legyen hajlandó elaludni. Márpedig szerényen megállapíthatjuk, hogy a bicepszeim úgy tökéletesek, ahogy vannak, nem szabad őket tovább növelni, ergó szépen hízó kis csecsemőket nem dajkálunk a kelleténél tovább. Akkor viszont? A környezetünkben felnőtt és felnövésben levő kisbabákat megfigyelve, a nappali altatás a következőképp néz ki:

1) A baba nem alszik.
2) A baba szopik és közben elalszik. Ha felébred, kap egy mellet, alszik tovább.
3) A baba nem tudjuk alszik-e, de mellette a franciaágyon alszik az anyja.
4) A baba néha alszik, anyukája meg rója a köröket a babakocsival.

Ezeket a pontokat átbeszéltük Jo-val, de nem találtunk közös nevezőt. Johanna nyitottabb, mint én, ő, az 1), 3), 4)-es pontokat is támogatná, nekem viszont egyelőre nem tetszik egyik sem. Az 1) egyáltalán nem, mert ha nem alszik, nyűgös lesz, mert nem tud elaludni, ha pedig nyűgös, azt szokta jelezni, rosszabb napjain a Pék is füldugóban dagaszt pár kilométerrel lejjebb. A 2) szintén nem pálya, mert utál enni, ha épp nem éhes, és neadjisten meg akarom kínálni, nekem kampec. Ha lennének fogai, már pár százassal gazdagítottam volna a plasztikai sebészeket, hogy tegyék rendbe az okozott kárt. A 3) nem rossz, de ha felkelek mellőle észreveszi. Sajnos én még mindig lényegesen rosszabb alvó vagyok, mint Johanna (amit szabad Jupiternek ugye:) ), ezért ha ő el is alszik, én egész biztos nem, amikor felkelek, felébred és én megint nem tudtam csinálni semmi értelmeset. A 4) nagyon jó, szeretem, és napi kétszer sétálok is vele, de neki még háromszor vagy akár négyszer is illik aludni egy nap, másrészt nem biztos, hogy a mínusz negyven fokban is megsétálom a napi négy óránkat, úgyhogy ez sem opció.

Amit én szeretnék: Johanna ha el akar aludni, kapjon egy cumit, a kutyáját, a piros takaróját és aludjon el a járókában. Fényben, zajban. Punktum. Ezt mondtam neki is, de nem nagyon érdeklem. Most úgy negyedik napja, hogy felvettem a kesztyűt (mentségemre előtte fel sem tűnt, hogy valahogy mindig valaki karjában aludt el, örültem, hogy alszik...), az első két napon ő állt nyerésre, tegnap és ma épp fordulni látszik a kocka. De nem tudom fognak-e valaha győztest hirdetni. Első két napon felolvastam neki a fél Szuflé magazint (van mesekönyve, nem kell aggódni, de szerintem a tojássárgáják is épp olyan izgalmasak még neki, mint Mazsola), felvettem vagy kétszázszor, hogy megnyugtassam és visszaraktam a helyére, majd megint, valamint van már egy 6 perces "ssss-cccsssss-sssss-cssssss-sssss" felvétel is a telefonomon is, ezt is bevetettem sokszor. Ezekből a szuflé olvasás tűnt a leghatékonyabbnak, de akkor már én is majdnem lefordultam a kanapéról annyira untam magamat, még egy fahéjas villámtorta recept és az ereimet felvágtam volna a tortakéssel.

Ma viszont nem volt harc szinte semmi, mikor elfáradt és kezdte a nyüglődést, cumi be, kutya és Jules néni (ez mindkettő egymásra kísértetiesen hasonlító puha, rongyszerű képződmény, Júliáék családja szerint "szuszók") a feje két oldalára, piros takaró a fejére és alvás. Tartott vagy húsz percig mire elaltatta magát mind a kétszer, és a cumi is kizuhant párszor a nagy ellenállásban, de végül vesztett. A kérdés már csak az, hogy lehet ezt stabilizálni? Anyuci szerint az altatás genetika kérdése is, ezt meg tudom erősíteni. Amikor én nem tudok elaludni, felkeltem Krisztiánt, hogy altasson el. Akkor ő "szegénykém, hát miért nem alszol, nem tudsz aludni, csukd le a szemedet" jótanáccsal ellátva megvigasztal és nyomban alszik tovább. Ha ezt fordítva adnánk elő én felébrednék és nézném a plafont még hatvan percig. Úgyhogy el tudom képzelni, hogy a babák is hasonlóan működnek, mint mi, hiszen ha egy felnőttet sem lehet megtanítani elaludni, akkor miért lehetne egy csecsemőt? Továbbmegyek, miért elvárás egy csecsemőtől, hogy magától elaludjon, miért nézik hülyének az anyját is, ha nem megy neki? Vagy miért nem nézik hülyének az enyémet, mert nekem harminc év alatt sem sikerült megtanítani, hol itt az igazság?

Mindenesetre igazság ide vagy oda, én futok ezzel még egy-két kört, az sicher. A cumit megkaphatja, de mást nem. És itt most nagy plénum előtt kijelentem, hogy a nappali altatás csatáját alkalmanként legalább 55 percig fogom vívni a következő mondjuk 15 napban. Aztán vagy sikerül vagy nem. Tovább nem fogok szenvedni, mert alkalmanként 120 perc alvásidő áll Naccsága rendelkezésére, ha ebből 55 alatt nem sikerül elaludnia egyedül, akkor 5 alatt elaltatom, hogy legalább 60-at aludjon.

Jobban belegondolva ezzel el fogok venni mindkettőnk életéből napi 3x60 percet, ami alatt mindketten dühöngünk, ahelyett, hogy 3x5 alatt elaltatnám karban, és mindezt miért? Hogy elmondhassam, hogy az én kislányom egyedül tud elaludni.

Ha van a Nőnél logikátlanabb élőlény a világon, akkor az az Anya.

Anti-FőttTojás

Orsi révén szert tettem végre egy-két nem amerikai gyermeknevelési könyvre. Félreértés ne essék, semmi bajom az amerikaiakkal, istenien főznek, jófejek, több természeti csoda jutott nekik, mint egész Európának*, ráadásul te vagy a legvékonyabb, ha kimész egy tízmilliós falujuk utcájára. Remek hely. De ettől még szeretném ha az én kislányom intelligencia szintje meghaladná a testtömeg-indexét. Úgyhogy boldogan habzsolom az innen-onnan származó könyveket, talán meglepő módon messze a legjobb egy '86-os magyar kiadvány.

Kevés dolgok egyike, amiben minden nemzet minden könyve egyetért - a túl sok inger kikészíti a babát. A túl kevéstől meg hülye lesz szegény. Ez utóbbi például az amerikaiakat nem nagyon zavarja, ők csak annyit mondanak, hogy ha nagyon unatkozik tedd arrébb, hogy a tapéta másik csíkját bámulja, hát nem tudom. Mindenesetre azt egyértelműen leírják mindenütt, hogy a baba megfelelő ütemű szellemi fejlődése érdekében mindig új és új ingerekkel lepjük meg, de ha túlterheljük, akkor ne csodálkozzunk rajta, ha nyűgös lesz. Például - ezt írja az egyik - ha egész nap hurcoljuk magunkkal ügyet intézni, bevásárolni, sminkeshez, stb, hát ne csodálkozzunk ha nem alszik el este, mert túlpörög.

Na most mióta megünnepeltük a Függetlenség Napját ("TELITALÁLAT, ELNÖK ÚR!!!"), azóta mi azért igyekszünk mindennap valami programot beiktatni Jo-val. Illetve én igyekszem, Jo meg szépen tűri, sok szava nincs, tényleg nem hiszek a demokráciában. Voltunk már Ringatón, Állatkertben, Városligetben, Orsinál, Farkasréten, Kristóféknál, Diánál, babamasszázs-tanfolyamon, gyerekorvosoknál, védőnőnél, Veráéknál, és volt nálunk még ezenkívül négyezer-hatszáz ember. És a fenti helyeken is volt, ahol többször voltunk. Ha nem jutunk el sehova, sétálni megyünk, délelőtt és délután is 2-2 órát. Johanna ettől teljesen függetlenül most már negyedik hete fürdetés után magától elalszik, négy és öt óra között felkel egyszer tíz percet enni, majd reggel hét és nyolc között felkel végleg. Ha olyanja van, akkor négy és öt között sem kel fel, csak hétkor először. Még mindig becsületesen vezetem a kis füzetét, ami tanúsítja, hogy az égadta világon semmi összefüggés nincs aközött, hogy hol voltunk és hogy milyen kedve volt. Egész mostanáig.

Tegnap tudni illik nem voltunk sehol. Úgy jött ki a lépés, hogy este koncertre mentünk (amiért síron túli hálám üldözi PNC barátunkat, aki szponzorálta az eseményt), ezért nagyszülőkre bíztuk a tökmagot. Azt a tökmagot, aki egész nap éktelen undok volt, vagy a hasa fájt és azért sírt, vagy azért mert a hasa már nem fájt ugyan, de egy pillanatra le mertem tenni. Sírt a pelenkázón, a hordozókendőben, a járókában, a mellemen, mindenütt. Rettenetes kis némber módjára viselkedett, szegény felügyelőknek a vacsoráját alig bírtam mellette egész nap megfőzni, úgyhogy nem jutottunk el még csak sétálni sem. Nem tudom, egy három hónapos sincs gyerek csinálhat-e ilyet akarattal vagy sem, dehogy amint megjöttek szülők, a cumiját kiköpve vigyorgott mindkettőre, sztrájk nélkül evett, gagyogott, hagyta magát dajkálni, mintha visszacserélték volna. Nem érdekel, hogy csak beképzelem-e vagy sem, de rá volt írva, hogy hálát ad az égieknek, hogy végre történik valami.

Persze a sült gesztenye vagy a padlizsán okozta éktelen hasfájásától sírt ugyanúgy, de ha elmúlt a görcs, teljesen jófej lett megint, amilyen szokott. Úgyhogy őszintén mondom, el tudom képzelni, hogy zavarta, hogy aznap nem volt program. Pedig a nagykönyv szerint akkor kellene idegesnek lennie, ha van program. Az egyetlen olyan tünet, amit idegen helyen eddig észrevettem, hogy csak a kezemben hajlandó elaludni. Némi körülnézés után hagyja magát letenni és lehet vele játszani is rendesen, de elaludni nem alszik el egyedül, legalábbis ez még sosem sikerült neki. Itthon gond nélkül megy, a járókában, a kiságyban, Sári megunt kanapéján, mindenhol, csak legyen cumi és kiskutya. Vagy kismajom, vagy kismaci vagy kisnyúl, erről megoszlanak a vélemények, majd teszek fel fotót és lehet tippelni.

Szóval lehet az, hogy egy pár hónapos baba már unatkozik itthon? Örökölhette annyira a túlpörgött anyukája génjeit, hogy még a hatvan centit sem érte el, de már kiakad, ha üres a naptárja? Mert ugyan megegyeztünk Krisztiánnal és meg is fogadtam ugye, hogy nem leszek azért börtönlakó (kinek ablakába soha nem süt be a Nap, trállálááláá), mert gyerekem született, és azt sem akarom, hogy a kisbabám egész nap otthon üljön, mint egy főtt tojás, de nem túlzás ez? Pont a túlpörgést megakadályozandó pedig óvatosan még a hathetes kontroll napján beírtam a naptáramba minden keddre és csütörtökre, hogy "itthon-itthon", hogy ne mindennap hurcováljam a babát, de lehet, hogy ez felesleges volt? Hisz, ha felnőttek között is van otthonülős és nembírahátsójánmaradnisoha típus, akkor miért ne lehetnének a kisbabák is ilyenek? Miért ne lehetne túl sok a program az egyik kisbabának és túl kevés a másiknak? A kérdés már csak az, mit fogok csinálni akkor, ha a következő gyerek otthonülős lesz? Elküldöm a háromévest az állatkertbe, a nullaévessel meg fogjuk egymás kezét a járókában egész nap?

Mindenesetre egyelőre egy gyerek van hálisten, úgyhogy benn hagyom a keddet és a csütörtököt is, aztán ha még egyszer előadja az unatkozós-nyüglődős, nem bírom a fejedet formáját, hát kitörlöm ezeket is, és lesz nemulass.


*Ha leszámítjuk Németországot persze. Ááá, csak viccelek. Hollandiát is számítsuk le, az is gyönyörű, ott nem csak fák vannak egy sima placcon mint Németország legcsodálatosabb tájegységein, de még tulipánok is. Fantasztikus helyek ezek, ha fizetnének sem költöznék oda, az sicher.

Hogyan lehet elrontani egy gyereket?

Tegyék fel a kezüket (avagy éljenek a XXI. század lehetőségeivel és kommenteljenek) azok, akik valaha élő ember szájából hallották a következő mondatokat:

Ne csodálkozz, hogy a gyereked is anyád házában fog leérettségizni, téged se raktak ám le egy percre sem a kiságyadba.

Te mekkora tahó vagy, fejemet rá, hogy négy éves korodig cumiztál. 

Ide nekem a rozsdás bökőt, hogy öt évesen sem fogtad fel mire lenne jó a bili.

Nem csoda, hogy alkoholista lettél, ha egyszer két éves korodig minden éjjel háromszor szopiztál, ökör.

Neked aztán fogalmad nincs az életről kisapám, lefogadom minden nap anyádon aludtál el.

És még folytathatnánk. Hisz nyolcszázféleképpen el lehet rontani egy gyereket, kérdezz meg bárkit. Sőt meg sem kell kérdezned, az orrodra fogja kötni magától is. De most őszintén, miért akkora gond is ez? Miért érdekel egy másodpercre is, hogy "el ne rontsd" a gyerekedet, ha egyszer SOHA SENKI felnőtt korára nem fogja tudni cumizott-e nyolcévesen vagy sem? 

Vegyünk egy példát, névtelenül, hogy ne sértsük meg senki személyiségi jogait. Az illető nekem fiútestvérem egyébként, de többet nem mondok róla, nehogy rájöjjön valaki, kivel példálózom. Az Uraság az elrontott gyermekek mintapéldánya. Az összes családi legenda arról szól, hogyan kötötte be a Mama az egyik lábán a cipőt, a Papa pedig a másikon. Hogyan ugrálta körül az Anyukán, Apukán kívül a Mama, a Papa, a másik Mama, a másik Papa és persze a Nagynéni is. Teljesítették a kis Twist Oliver összes kívánságát, ha a történetek csak fele igaz, akkor is sorra követték el az összes hibát, amit el lehet egy első gyermeknél. És mi történt? Elromlott ez a Kisfiú? Hát nem. A Kisfiú működik kérem szépen, köszöni jól van. Sőt a cipőjét is be tudja kötni egyedül. Mindkét lábán. Tehát szenvedett bármi kárt abból, hogy el lett rontva? Nem. Mert akárki akármit mond, egy gyereket nem lehet elrontani.

A saját következő három évedet - azt elronthatod persze. De hogy ennek a gyerek abszolút nem látja kárát, az egész biztos. Ha találkozol legközelebb egy idiótával, kezd el faggatni és rögvest rájössz, semmi összefüggés nem lesz aközött, elkapatták-e gyerekkorában és van-e normális munkahelye harmincévesen. 

Ha meg így van, akkor mi a rákért törekszünk ilyen kegyetlenül arra, hogy ne kelljen hazudnunk a szomszéd néninek, ha megkérdezi, hány óránként eszik a gyermek. Vagy cumizik-e éjszaka, szobatiszta-e három évesen, tud-e török basát rajzolni négy évesen. Miért nem lódítunk valamit zsigerből és visszük át a saját magunk által rajzolt remek basát ajándékba, ahelyett, hogy órákat, napokat, heteket aggódunk azon, hogy elég gyorsan elkezdett-e a gyermek kúszni, elég egyenesen áll-e, megfelelő hangsúllyal mondja-e a "Hö" szócskát, letette-e magától a cumit és leszokott-e az éjszakai felkelésről. Nem teljesen mindegy? Fogja ezt tudni bárki húsz év múlva? Rá lesz írva a gyerekre? Nem és nem. Sőt jobbat mondok, ő maga sem fogja tudni, ha nem kötjük az orrára.

Merthogy ne nyalja le a lekvárt a kenyérről, hogy köszönjön ha megérkezett valahova és hogy ne 100km/h-val közlekedjen a csúszós papucsban a Nemzeti Galériában az nyilvánvaló. De hogy ehhez teljesen mindegy hány óránként eszik, az is. Szóval min aggódunk mi tulajdonképpen az első évben és miért is?