Ne csodálkozz, hogy a gyereked is anyád házában fog leérettségizni, téged se raktak ám le egy percre sem a kiságyadba.
Te mekkora tahó vagy, fejemet rá, hogy négy éves korodig cumiztál.
Ide nekem a rozsdás bökőt, hogy öt évesen sem fogtad fel mire lenne jó a bili.
Nem csoda, hogy alkoholista lettél, ha egyszer két éves korodig minden éjjel háromszor szopiztál, ökör.
Neked aztán fogalmad nincs az életről kisapám, lefogadom minden nap anyádon aludtál el.
És még folytathatnánk. Hisz nyolcszázféleképpen el lehet rontani egy gyereket, kérdezz meg bárkit. Sőt meg sem kell kérdezned, az orrodra fogja kötni magától is. De most őszintén, miért akkora gond is ez? Miért érdekel egy másodpercre is, hogy "el ne rontsd" a gyerekedet, ha egyszer SOHA SENKI felnőtt korára nem fogja tudni cumizott-e nyolcévesen vagy sem?
Vegyünk egy példát, névtelenül, hogy ne sértsük meg senki személyiségi jogait. Az illető nekem fiútestvérem egyébként, de többet nem mondok róla, nehogy rájöjjön valaki, kivel példálózom. Az Uraság az elrontott gyermekek mintapéldánya. Az összes családi legenda arról szól, hogyan kötötte be a Mama az egyik lábán a cipőt, a Papa pedig a másikon. Hogyan ugrálta körül az Anyukán, Apukán kívül a Mama, a Papa, a másik Mama, a másik Papa és persze a Nagynéni is. Teljesítették a kis Twist Oliver összes kívánságát, ha a történetek csak fele igaz, akkor is sorra követték el az összes hibát, amit el lehet egy első gyermeknél. És mi történt? Elromlott ez a Kisfiú? Hát nem. A Kisfiú működik kérem szépen, köszöni jól van. Sőt a cipőjét is be tudja kötni egyedül. Mindkét lábán. Tehát szenvedett bármi kárt abból, hogy el lett rontva? Nem. Mert akárki akármit mond, egy gyereket nem lehet elrontani.
A saját következő három évedet - azt elronthatod persze. De hogy ennek a gyerek abszolút nem látja kárát, az egész biztos. Ha találkozol legközelebb egy idiótával, kezd el faggatni és rögvest rájössz, semmi összefüggés nem lesz aközött, elkapatták-e gyerekkorában és van-e normális munkahelye harmincévesen.
Ha meg így van, akkor mi a rákért törekszünk ilyen kegyetlenül arra, hogy ne kelljen hazudnunk a szomszéd néninek, ha megkérdezi, hány óránként eszik a gyermek. Vagy cumizik-e éjszaka, szobatiszta-e három évesen, tud-e török basát rajzolni négy évesen. Miért nem lódítunk valamit zsigerből és visszük át a saját magunk által rajzolt remek basát ajándékba, ahelyett, hogy órákat, napokat, heteket aggódunk azon, hogy elég gyorsan elkezdett-e a gyermek kúszni, elég egyenesen áll-e, megfelelő hangsúllyal mondja-e a "Hö" szócskát, letette-e magától a cumit és leszokott-e az éjszakai felkelésről. Nem teljesen mindegy? Fogja ezt tudni bárki húsz év múlva? Rá lesz írva a gyerekre? Nem és nem. Sőt jobbat mondok, ő maga sem fogja tudni, ha nem kötjük az orrára.
Merthogy ne nyalja le a lekvárt a kenyérről, hogy köszönjön ha megérkezett valahova és hogy ne 100km/h-val közlekedjen a csúszós papucsban a Nemzeti Galériában az nyilvánvaló. De hogy ehhez teljesen mindegy hány óránként eszik, az is. Szóval min aggódunk mi tulajdonképpen az első évben és miért is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése